2. fejezet

2. fejezet


Reggel nagyon korán kellet kelnem, mert hajnali 4-kor indul gép. Nagyot sóhajtva keltem ki az ágyból, és mentem a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam.

Amikor a reggeli teendőket elvégeztem, eszembe jutott, hogy amilyen okos vagyok, tegnap este minden ruhámat elpakoltam, így most szenvedhetek ki valamit a bőröndömből. Oda léptem, majd tanácstalanul álltam felette. Mit kéne felvennem egy ilyen alkalomkor? Végül egy egyszerű farmernél, és egy fehér pólónál döntöttem. Magamra kaptam őket, majd a hajamat felfogtam egy csattal, és felraktam a napszemüvegemet.

Egy hátizsákba raktam a fontosabb cuccokat, mint például pénz, iratok stb. A táskát felkaptam a hátamra, majd a bőrönddel a kezemben igyekeztem lefelé a lépcsőn. Amikor leértem, az ajtó előtt állt egy fiú, és látszólag engem várt. Még sosem láttam. Ez furcsa.

-Szia! Michael Angarano vagyok, de szólíts csak Mike-nak. -mondta, miközben a kezét nyújtotta felém.

- Szia. Kristen Stewart. -mutatkoztam be én is röviden, közben elfogadtam felém nyújtott kezét.

-Nos, Kristen, én foglak kivinni a reptérre. Indulhatunk? -ezen meglepődtem. Csak bólintottam. Segített berakni a csomagtartóba a cuccaimat, majd beültünk a kocsiba, és már hajtottunk is a reptérre. Már nagyon furdalt a kíváncsiság, így muszáj voltam rákérdezni:

-Ne haragudj, de ki vagy te? Mert még sosem láttalak.

-Gondolom ismered Grace-t. Az árvaházban dolgozik. -bólintottam. -Ő az édes anyám. Ő kért meg, hogy hozzalak el. -mondta, majd még beszélgettünk. Nagyon jól összebarátkoztunk. Ami furcsa volt számomra. Régen nem beszélgettem már senkivel.  Nem hogy jóban lettem volna valakivel.

Amikor kiértünk a reptérre, Mike segített kiszedni a cuccomat a kocsiból, majd elköszöntünk egymástól, és ő elhajtott, míg én becsekkoltam, és átestem a különféle vizsgálatokon, majd már a gépen ültem. Amikor felszállt a gép, csak akkor fogtam fel igazán: Amikor ez a gép leszáll Londonban, egy teljesen új életem lesz. Ez boldogsággal töltött el, bár volt bennem egy kis egészséges félelem is, amiatt, hogy hogyan fognak fogadni.
De nem volt időm tovább gondolkodni, mert elnyomott az álom.

(Kellan szemszöge)

Reggel korán felkeltem -érdekes módon nem voltam fáradt-, majd elvégeztem a reggeli teendőket, aztán lementem a konyhába, ahol anyuba botlottam.

-Jó reggelt anyu!

-Neked is Kellan. Akkor elmennél Kristen-ért?

-Persze. Azért keltem fel. Kíváncsi vagyok milyen. Remélem jóban leszünk.

-Amikor kicsik voltatok jóban voltatok. Biztos minden jó lesz, ne aggódj kisfiam. -mondta, azzal odajött hozzám, adott egy puszit a homlokomra, és a kezembe nyomta a kocsikulcsot, ezzel jelezve, hogy indulnom kéne.

-Akkor én megyek is. Szia anyu! -azzal kiléptem az ajtón, beültem a kocsiba, és el is indultam a reptérre.

*****

Az érkező gépeket jelző tábla szerint Kris-nek 2 perc múlva leszáll a gépe az 5-ös terminálon, így odamentem, hogy ott várjam. Nem kellett sokat várnom, meg is érezett.

Pár napja akik nálunk jártak, és tájékoztattak minket, hogy Kristennek hozzánk kell költözni, hoztak róla egy képet, így fel tudom majd ismerni, ha leszáll a gépről.

Az emberek sorba jelentek meg a gép ajtajában, de Kris még nem volt sehol. Kezdtem aggódni. De aggodalmam alaptalannak bizonyult, mert pár pillanat múlva megpillantottam. Nagyon szép lány. Hosszú, gesztenye barna haj, hófehér bőr -amin meg is lepődtem, tekintve, hogy egész eddigi életét Los Angelesben töltötte- nagyon karcsú derék, szinte már túl vékony volt. Na majd anyu biztos tele fogja tömni kajával. Hosszú lábak. Így bele gondolva, Kristen rohadt jó csaj. Távol kell tőle tartani Tomot. Biztos szemet vet rá. Amikor lejött a gépről, odasétáltam hozzá.

-Szia! Ha minden igaz te vagy Kristen ugye?

-Igen.

-Hát, az nagyszerű, én Kellan vagyok. -mondtam, majd megöleltem. Mindig is akartam egy húgit, akit majd nekem kell megvédenem, és hopp, most az ölembe pottyan egy unokahúgi. Az majdnem ugyan olyan jó, nagyon örülnék, ha jóban lennénk.

-Indulhatunk? -kérdeztem, mire csak bólintott. Megkerestük a cuccait, beültünk a kocsiba, és megkezdődött a másfél órás út.

-Mesélj magadról. -kértem. -Persze csak ha szeretnél.

(Kristen szemszög)

-Hát...mire vagy kíváncsi?

-Nem is tudom. Hány éves vagy,? Mivel töltöd a szabad idődet? Mesélj az eddigi életedről, és a barátaidról.

-Oké. 17 éves vagyok. A szabadidőm nagy részét zene hallgatással és olvasással töltöm. Régen boldog voltam. Együtt éltem anyuval, apuval, és Cameronnal. Nagyon jó kapcsolatom volt a szüleimmel, és a bátyámmal. De ez mind egy nap alatt szertefoszlott. 

Már Cam is és én is haza értünk a suliból, és együtt hülyültünk a konyhában, amikor megszólalt a telefon. Amikor felvette, az arcán még mindig ott játszott egy hatalmas vigyor. Ahogy az enyémen is. Végig az arcát figyeltem. De aztán az arckifejezése hirtelen megváltozott. Rémült lett. A rémület rám is átragadt. Egy szót sem szólt, csak egy idő után letette a telefont, és hozzám sietett.

-Kris! Most nagyon erősnek kell lenned.

-Mi bajod van Cam?

-Anyu...Anyu...

-Mi van vele? Cameron mondd már! -kiabáltam rá, mert nagyon megrémisztett, és mielőbb tudni akartam, mi történt, és mi volt az, ami ennyire felzaklatta.

-Anyu és apu balesetet szenvedett. -ledöbbentem. A könnyeim azonnal utat törtek maguknak. Mielőbb látni akartam őket. Remélem semmi komoly bajuk nincs.

-Melyik kórházban vannak? -kérdeztem, és már rohantam is, hogy felvegyem a cipőm, de Cam odajött hozzám, és megállított a mozdulatban. -Mi van? -kérdeztem sokkal durvábban, mint ahogy akartam.

-Kris. Nem élték túl. -mi? Az nem lehet. Nem, nem, nem, és nem. Ez nem történhetett meg.

-Mi? Nem, az nem lehet. Cam, mondd, hogy ez csak egy rossz vicc, és apuék mindjárt bejönnek azon az ajtón mosolyogva, mint ahogy szoktak. -mondtam, miközben az ajtó felé mutattam, és már a földön ültem. Cameron átölelt, és úgy tartott, míg alább nem hagyott a zokogásom. Pár nappal később Cam eltűnt, Én pedig árvaházba kerültem. Barátaim pedig nincsenek. -mondtam el az egészet. Közben igyekeztem nem elsírni magam. -Cameron nagyon hiányzik. Azóta nem hallottam felőle.

-Sajnálom. -fordult felém egy pillanatra Kellan. -Még nem ismerjük egymást, de rám bármiben számíthatsz. Tudod, mióta megtudtam, hogy jössz,nagyon boldog voltam -és még vagyok is- mert én mindig is szerettem volna egy húgit. De sose lett. Aztán hirtelen bejelentik, hogy jön egy unokahúgi. Az szinte olyan jó, mint egy testvér. Szóval Kristen Stewart, ha szeretnél, mától a kishúgom vagy. -mondta, majd leállította a kocsit, mert gondolom megérkeztünk. Eközben nekem könnyek gyűltek a szemembe, és hirtelen megöleltem Kellant.

-Szeretnék.-válaszoltam. -Persze csak ha nem gond.

-Dehogy gond. Mondtam, hogy én örülök neki. Van egy húgom. Király. De azt tudnod kell, hogy figyelni fogok. Egy jó báty dolga, hogy megvédje a kishúgát, na meg ha jönnek a fiúk...jaj, bele se merek gondolni. -tette homlokához a kezét színpadiasan, mire felnevettem. Régen nem nevettem már. És nagyon jól esik. Igen. Úgy érzem tényleg teljesen új életet tudok kezdeni Londonban. És egész jól kezdődik. Mit jól? Ennél jobban már nem is kezdődhetett volna.

(Emilie szemszög)

Este miután küldtem egy sms-t Robnak,siettem Paul-hoz. Igen, csalom Robot. Nem tehetek róla. Ő kényeztet engem, és mindent megad nekem. Paul meg, hát, ő csak úgy van. Reggel mikor felkeltünk, én már indultam is haza. Most nem volt kedvem egyikhez sem. Inkább felhívtam az egyik barátnőmet, hogy menjünk vásárolni.


(Kristen szemszög)

Kel befogadott, de most jön a nehezének az egyik fele. (A másik fele a városba való beilleszkedés lesz, és ismerkedés az itteniekkel). Kiszálltunk a kocsiból, Kellan kivette a cuccomat a csomagtartóból, majd kinyitotta az ajtót, és előre engedett. Megálltam az előszobában.

-Ugyan, gyere már. Nem esznek meg. Mosolygott bátorítóan újdonsült bátyám, majd megfogta a kezem, és a konyha felé kezdett húzni. -Anyu, megjöttünk! -kiabált. Közben én egyre jobban izgultam. Amikor a konyhába értünk, egy középkorú, fiatalos, fekete hajú nőt láttam meg. Gondolom ő lehet Kellan anyukája.

-Sziasztok!

-Jó napot  Mrs Lutz! -köszöntem udvariasan.

-Ugyan. Tegezz kérlek. Nem vagyok olyan öreg.-mondta egy kedves mosollyal az arcán. -Mary vagyok.

-Kristen Stewart.

-Sajnálom, az ebéd még nincs készen, de addig menj fel, pakolj csak ki. Kallen! Mutasd meg Kristennek a szobáját. Ha kész vagy, majd megismerkedünk. Jó? -erre csak bólintottam, majd követtem Kellant az emeletre. Amikor felértünk, kinyitott előttem egy ajtót, majd betessékelt rajta a szobába.

-Akarod, hogy segítsek? -kérdezte, de én megköszönve nemet intettem. Ő is a szobájába ment, míg én is az enyémbe, és elkezdtem kipakolni. Közben gondolkodtam. Milyen kedves család. Kellant egyszerűen imádom. Tényleg olyan, mint egy báty. Vele máris nagyon jóban vagyunk. Az anyukája is nagyon kedves. Szerintem vele is jól ki fogok jönni. Boldog vagyok. Nagyon jól fogadtak, és ez nagyon jó érzés.

-Kristen! Kellan! Gyertek, kész az ebéd. -hallottam amint Mrs. Lutz, akarom mondani Mary kiabált nekünk. Kiléptem az ajtón, és Kel is pont akkor tette ugyan ezt. Együtt, viccelődve mentünk le a lépcsőn, amikor csengetett valaki. Kellan megszaporázta lépteit egy "majd én nyitom" kíséretében, majd kinyitotta az ajtót. Én még csak a lépcső közepén tartottam,- ami szemben volt az ajtóval-, amikor Kellan kinyitotta az ajtót. Amikor leértem azt láttam, hogy egy elég helyes fiú áll az ajtóban, és engem néz. Szép, kék szemei voltak. De még milyen szépek. Ahogy nézett, muszáj volt mosolyognom, és kicsit el is pirultam. Aztán folytattam utamat a konyhába, majd elkezdtünk beszélgetni Mary-vel, míg Kel, kint folytatott beszélgetést a számomra ismeretlen sráccal.