4. fejezet

Sziasztok!
Nagyon sajnálom, hogy csak ilyen sokára hozok fejezetet, de mostanában nagyon sok dolog történt, amit meg kellett emésztenem, feldolgoznom, vagy beletörődnöm :(
De a jó hír, hogy vége a sulinak, így remélhetőleg sűrűbben lesz friss! :)
(Ha minden úgy alakul, hogyan szeretném.)
Ez a fejezet még az előzőnél is hosszabb, szóval szerintem mindenképpen megérdemel legalább 5 hozzászólást.
(Kérni nincs pofán a hosszú kimaradás miatt, úgy hogy ez inkább csak egy megjegyzés volt) :)
De attól függetlenül remélem sokan írtok egy pér szót.
Nem húzom tovább az időt, jó olvasást, és kérlek kommizzatok :)

Puszi
Waltex

 4. fejezet


-Nekem is. -mondta mosolyogva, majd elindultunk a következő óránkra. A matekóra szörnyű volt. Olyan távolt ült tőlem, amennyire csak tudott, mintha leprás lennék. Nagyon kíváncsi leszek, hogy mit eredményezett ez a kis beszélgetés és így milyen lesz ez a közös énekóra...

Elindultunk a következő óránkra. Egy szót sem szóltunk egymáshoz. Mind a ketten a saját gondolatainkba mélyedtünk. Meg akar ismerni? Amennyit megtudtam róla, az alapján szimpatikus volt, de aztán jött a ma reggel és megtudtam, hogy milyen beképzelt is ő valójában. De mondhatok ilyet, hogy valójában? Lehet, hogy igazából nem is olyan, mint amilyen ma reggel volt? Egy reggel alatt lehetetlenség megismerni valakit. És ahogyan ő is mondta, ő nem olyan, hogy első látomásra ítélkezzen. Hát én sem. De ez mos elég zavaró.
Mutat magából valamit, aztán fél óra múlva, már teljesen másként mutatkozik meg. Nem értem, és ez idegesít. De én is meg akarom ismerni őt. Valami azt súgja, hogy teljesen más, mint amilyennek mutatja magát.

Amikor a teremhez értünk, előre engedett, hogy én mennyek be először. Na igen. Az angolok udvariassága. De ez a viselkedés is meglepő volt a parkolóban történtekhez képest. Amikor beléptem a terembe, minden szem rám szegeződött. Láttam néhány ismerős arcot, akikkel együtt volt matekom az előző órán, de ezeknek a gyerekeknek a száma igen csekély volt.

Rob leültetett maga mellé, majd nem sokkal később bejött a tanár. Ő is kért tőlem egy rövid bemutatkozást, majd leülhettem. Úgy tűnik a mai napom csak abból fog állni, hogy egy óránként bemutatkozom. Nagyszerű. Amúgy sem szeretek a középpontban lenni, de úgy látszik, ez új diák lévén elkerülhetetlen lesz.

-Ms. Stewart! Kérem jöjjön ide. -kért a tanár, mire bátortalanul teljesítettem a kérését. -Játszik valamilyen hangszeren? -ajjaj ebből semmi jó nem sülhet ki. Gondoltam magamban.

-Régebben gitároztam.

-Nagyszerű.-mondta, majd a kezembe nyomott egy gitárt. -Játsszon valamit. És énekeljen. Tudnom kell milyen hangja van. -mondta, majd leült az íróasztala mögé és megragadta a tollát, hogy tudjon jegyzetelni. Csak hogy nekem ez nem fog menni. Mióta a szüleim meghaltak, nem játszottam. Azelőtt ebből állt az életem. Imádtam gitározni és énekelni. De azóta a nap óta egy hangot sem énekeltem és a kezemben nem fogtam gitárt. Már az is, hogy a kezemben tartottam a hangszert, nagy sebeket tépett fel. Ahogy a múltra gondoltam, elkezdtem zihálni. Mindenki engem nézett. Rob is. Mintha aggódna? Értetlenül és talán féltve nézett rám rémült ábrázatom láttán. Közelebb léptem a tanárhoz és úgy mondtam, hogy senki más ne hallja:

-Elnézést tanár úr, de nekem ez nem megy.

-Már hogy ne menne? Azt mondta, hogy régen gitározott. Csak megragadt valami.

-Igen, de nem megy.

-Mi az, hogy nem megy?

-Kérem. Hagy ne kelljen játszanom.

-Miért? Lelkileg nem megy? -kérdezte együtt érzőn, mire bólintottam. Félő volt, hogy elbőgöm magam.

-Jól van. Menjen vissza a helyére.

-Köszönöm. -mondtam, majd visszaültem Rob mellé, mire kérdő tekintetével találtam szemben magam. Nem mondtam semmit, csak próbáltam az óra hátralévő részében figyelni, és kizárni, hogy Rob végig engem néz.
Hálás voltam a tanának, hogy nem erőltette. Ő is olyan "alternatívnak" tűnik mint én. Megérti, ha a lelkem nem engedi, akkor nem fog menni. Amikor vége lett az órának, az elsők között rohantam volna ki a teremből, hogyha nem ragadja meg a karomat egy kéz. Ijedten néztem hátra. Rob volt.

-Mi a baj?-kérdezte, és szemében szomorúság csillogott.

-Milyen órád lesz? -kérdeztem, hogy tudjam mennyi időm van. Egy ideig gondolkodott, majd magabiztosan felelt.

-Nem lesz órám. -ezen meglepődtem. Teljesen egyforma lenne az órarendünk?


(Robert szemszöge)

Amikor kicsengettek, Kristen úgy pattant fel a székből, mintha kilőtték volna, és már rohant is ki a teremből. De nem hagyhattam. Meg kell tudnom mi bántja. De miért érdekel ez engem ennyire? Nem tudom, és most nem is érdekel, hogy miért akarom őt ennyire megismerni és miért érdekel engem ennyire, ha szomorú. Utána eredtem, majd a karjánál fogva késztettem megállásra, mire megfordult.

-Mi a baj?

-Milyen órád lesz? -kérdezte, amit nem tudtam mire vélni. Aztán gondoltam, hátha tényleg elmondja, mi bántja és arra nem elég 15 perc. Spanyol órám lenne, de most speciel lényegesebben jobban foglalkoztat, hogy Kristen miért szomorú, mint hogy bemenjek spanyolra, úgyhogy ezt az órát most szépen ellógom.

-Nem lesz órám. -mondtam magabiztosan, amin egy kicsit meglepődött, de nem tudtam vele foglalkozni. Elkezdtem húzni a kocsim felé, hogy egy kicsit messzebb mennyünk, hogy véletlenül se vegyen észre senki, hogy lógok.

-Hová megyünk? -kérdezte, amikor már a kocsit indítottam.

-Csak egy kicsit nyugodtabb helyre, hogy tudjunk beszélgetni. Miután megválaszoltam kérdését, csendben utaztunk tovább. Siettem, így az út nem volt több 5 percnél. Megálltam a St. James park előtt. Krsiten meglepődött, de ő is kiszállt. Elkezdtünk sétálni, majd nem sokkal később belekezdtem.

-Nézd! Nem akarom beleütni az orrom, szóval ha nem akarsz ne válaszolj, de mi volt a baj ének órán? Láttam, hogy valami nincs rendben. -jó darabig csendben volt és gondolkozott. Már azt hittem nem is fog válaszolni, amikor végre megszólalt:

(Kristen szemszöge)

-Tudod ez elég szomorú történet. -egy darabig hallgatott, majd folytatta - Nem tudom miért, de benned megbízom. Ami nagyon furcsa. Kevés emberben tudok megbízni, és ahhoz is idő kell. Te pedig szinte vadidegen vagy. Nem értem. Lehet, hogy London tette ezt velem, nem tudom. De nem is érdekel. Úgy jöttem ide, hogy új életet kezdek. Hogy nem gondolok majd a múltra, de ez a tervem nem igazán akar össze jönni. A múltam kísért engem. Persze, hogy az első itt töltött napomon mesélnem kellett magamról mindenkinek, erre számítottam is. De ma a suliban énekórán más történt.
Régen szinte az egész életem a zene körül forgott. A gitárom a részemmé vált. A gitározás és az éneklés volt az életem. Komoly terveim voltak. Aztán...amikor a szüleim meghaltak, utoljára akkor volt a kezemben gitár. Akkor is azért, hogy darabokra törjem. Azóta hozzá sem értem egy gitárhoz sem.
Aztán amikor a kezembe nyomta a gitárt, már az nagy sebeket tépett fel. Lesokkoltam. Azóta nem is énekeltem. Mindent le akarok zárni ami a múltban történt. -fejeztem be elég hosszúra sikeredett monológomat. Csak ekkor vettem észre, hogy végig a földet fixíroztam.
Felemeltem a fejem, és Robert szomorú ábrázatával álltam szemben. Ez meglepett. Miért szomorítja el őt az én múltam? De ami még jobban meglepett, az az volt, hogy közelebb lépett, és megölelt. Automatikusan öleltem vissza, és csak akkor vettem észre hogy sírok, amikor megláttam Rob világoskék pólóján egy könnyáztatta foltot. Szipogva távolodtam el tőle.

-Ne haragudj. Nem elég hogy itt untatlak, még a pólódat is összevizezem. -mondtam már félig megnyugodva.

-Semmi gond. És nem untatsz. Én kértelek hogy mesélj. Érdekelt. De ha többé nem akarsz erről beszélni, megértem. És bennem megbízhatsz. Köztünk marad az egész. -nézett rám egy féloldalas mosollyal, amit nem tudtam nem viszonozni. -És még egyszer nagyon sajnálom ami a parkolóban történt. Tényleg nem akartalak megbántani.

-Ezt már ezerszer megbeszéltük.

-Hát jó. Beszéljünk valami másról. Mesélj magadról. -kérte amikor leültünk egy fa tövébe.

-Mit szeretnél tudni?


(Robert szemszöge)

-Mindent. -vágtam rá kicsit talán túl gyorsan. De nem érdekelt. Kristen megnyílt nekem, így én is megnyíltam neki. Mindent tudni akartam róla valóban.

-Hát jó. Van egy testvérem. Cameron. Őt azóta nem láttam, hogy a szüleim meghaltak. Akkor eltűnt. Azóta nem tudok róla semmit. A telefon számát megváltoztatta, az e-mailokra nem válaszol. Nagyon hiányzik. De tudod mit? Inkább kérdezz. Nem tudom mit mondjak. -nevettem fel.

-Oké. Szóval. Kedvenc együttes?

-Sok van.

-Mondj kettőt.

-Green Day, Nirvana.

-Kedvenc szín?

-Kék. -válaszolgatott sorban a kérdéseimre, és én azon kaptam magam, hogy minden egyes szavát csak úgy ittam magamba. Kis idő után már megelégelte, hogy magáról kell beszélnie. Nem baj. Így is rengeteg dolgot megtudtam róla, és mivel itt fog lakni Londonban, így még rengeteg időm lesz kifaggatni azokról a dolgokról, amik most nem kerültek szóba.

-Na jól van. Most már én jövök! -jelentette ki, mire bólintottam egyet beleegyezésem jeléül.

-Kedvenc kaja?

-Gyors kaja.-vágtam rá.

-Kedvenc helyek?

-Mármint, hogy? Konkrétan, vagy csak úgy mint, például tengerpart, meg ilyenek?

-A második.

-A parkok, erdők, erdőkben lévő kicsi patakok. -rengeteget beszélgettünk. Közben sétáltunk is, meg amikor megéheztünk ettünk egy kis étteremben, telefon számot cseréltünk és még többet sétáltunk. A külvilág számomra megszűnt létezni. Csak Kristenre figyeltem. Sokat elárult magáról. De mivel a múltját -mivel elég fájdalmas szegénynek- nem akartam feszegetni, inkább a személyiségéről, stílusáról tudtam meg rengeteget. Hasonlóan látjuk a világot, és sok mindenben egyetértünk.

Annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy azt vettem észre, hogy Kristen szinte vacog. Körülnéztem, és láttam, hogy kezd sötétedni. Nem volt nálam se egy pulóver, vagy kabát, hogy odaadhattam volna neki, hogy ne fázzon, amit nagyon sajnáltam. Ránéztem az órámra, ami fél hetet mutatott. Nincs olyan késő, de itt, Londonban ilyenkor, már hűvös van. Én már megszoktam, tekintve, hogy mindig is itt éltem.
És akkor esett le. Te jó isten! Mi a suliból úgy jöttünk el, hogy egy óra múlva visszamegyünk. Ellógtuk az egész napot. És én vittem iskolába Emily-t is, tehát nekem kellett volna haza is vinnem. Húú mi lesz ebből.

Kristen először meglepetten nézett ijedt tekintetemre, majd megnézte ő is az időt a telefonján, mire ijedten sikoltott föl.

-Te jó ég, Rob! Az egész napot ellógtuk! Most mit csinálunk? Nekem ez volt az első napom a suliban. Mit gondolhatnak most rólam? Szépen bemutatkoztam. -adott hangot rémületének.

-Nyugi. Nem lesz gáz, kitalálunk valamit út közben, de menjünk a kocsihoz, mert mindjárt megfagysz. -közben arra jutottam, hogy felhívom Emily-t, és ha hazaért, akkor nincs gond. 1000%, hogy hazaért, de ha balhét csap, egyszerűen tűröm, és kész. Nem érdekel. Egyszer jöttem el valakivel beszélgetni, úgy, hogy nem szóltam neki, de nem is kell, hogy mindenről beszámoljak neki. Nem az anyám. Mondjuk tényleg haza kellett volna vinnem, vagy legalább felhívnom. Hazafelé megállok egy virágosnál, és veszek neki egy csokor virágot bocsánatkérésképpen. Nem lesz gáz.
Érdekes. Tök könnyen veszem. Mi van, ha nem bocsát meg és elhagy? Annyira fura, mert nem visel meg annyira a gondolat. Jó persze, hogy nem örülnék neki, hiszen szeretem. Azt hiszem. Mikor beszélgettem vele olyan jót, mint Kristennel? De nem hasonlíthatom egymáshoz a két lányt. Hiszen Kris, csak egy barátom, míg Em a barátnőm. De ez teljesen igaz. Már nem is tudom mikor beszéltem Em-mel tényleg olyan jót.
Idő közben a kocsihoz értünk. Kinyitottam Krisnek az utasülés felőli ajtót, amit ő egy halk köszönömmel jutalmazott, majd mentem a a vezetőüléshét, beültem, majd indultunk is.

-Mit mondjak otthon Mary-nek és Kellan-nek? -kérdezte Kris, és idegesen a hajába túrt.

-Nyugi. Nem lesz semmi gond. Majd megmondjuk, hogy rosszul lettél, és elvittelek az orvoshoz. De ő csak annyit mondott, hogy a sok idegeskedés miatt volt a rosszul léted. Jó lesz?

-Oké. És akkor mindenkinek ezt mondjuk? A suliban is, meg otthon is?

-Igen. -válaszoltam röviden. Érdekes. Ez a kis incidens egy cseppet sem fújta el jó kedvemet.

-És te is ezt mondod otthon? És Emily-nek mit mondasz?

-Ugyan ezt mondom. Mindenki így fogja tudni. E-miatt ne aggódj.

-De te mondtad, hogy Emily nem akarja, hogy jóban legyünk. Nem lesz dühös?

-Mondtam már. Ne aggódj ezen. Nem lesz semmi baja Emily-nek sem. Ha nem érti meg, akkor meg tudom sajnálni. -mondtam ki kerek perec. Kezdett idegesíteni, hogy Kris -látszólag-ennyire tart Emily-től. De igazat mondtam. Ha most haragszik is, előbb utóbb megnyugszik. Ennyi.

A további út csendben telt. Miközben vezettem, egy ötlet körvonalazódott a fejemben. Csak remélni tudom, hogy minden jól fog menni., és nem sül el rosszul.Ugyan is annak is nagy esélye van, hogy nem úgy alakul, ahogy elterveztem és akkor hatalmas bajban leszek.

Amikor a Lutz házhoz értünk, leállítottam a kocsit.

-Köszönöm, hogy hazahoztál, hogy meghallgattál, és mindent. És sajnálom, ha miattam rosszul alakult, vagy fog alakulni az estég. Én nem akartam, hogy miattam összevessz a barátnőddel. -hajtotta le a fejét.

-Nézd Kristen. Én ma nagyon jól éreztem magam. Úgyhogy ne sajnáld, hogy kicsit elnéztük az időt. Mert én sem sajnálom. Ez van. Mondtam. Emily meg ne érdekeljen. Ha haragszik, akkor majd megnyugszik. Ez van. Nem lesz semmi gond. Azt meg, hogy meghallgattalak, nem kell megköszönnöd. Sőt, én köszönöm, hogy megnyíltál nekem. Az hogy meghallgattalak, egy baráttól alap dolog. Vagy nem? -az mondandóm végén meglepett arca lett.

-Szóval...barátok vagyunk? -kérdezte hitetlenkedve.

-Részemről igen. -mondtam mosolyogva. Ekkor eszembe jutott az ötletem, így rá kellett kérdeznem egy-két dologra. -Kristen, bízol bennem? -kérdeztem teljesen komolyan. Egy darabig gondolkodott, majd határozottan felelt.

-Igen.

-Jó, akkor most van 7 óra -néztem az órámra- 2 óra múlva itt leszek. Addigra készülj el.

-Miért? Hová megyünk?

-Azt mondtad, megbízol bennem. Csak tett ezt, és készülj el kilencre. Megcsörgetlek, ha itt vagyok. -csak bólintott, majd egy halk sziával köszönt el, majd már a ház felé vezető járdán szedte a lábait.

Nekem viszont sietnem kell, ha két óra múlva itt akarok lenni.


(Kristen szemszöge)

Sietve mentem a bejárati ajtóhoz, hiszen 9-re készen kell lennem. Amikor benyitottam, Kellan és Mary volt a nappaliban, akik érkezésem hangjára felkapták a fejüket, és odarohantak hozzám. Kellan azonnal szorosan megölelt.

-Kristen úgy örülök, hogy semmi bajod. Hová tűntél? -kérdezte kicsit mérgesebben amikor elengedett.

-A suliban rosszul lettem, és mivel Rob a közelben volt, így ő vitt el orvoshoz.

-Rosszul lettél? Gyere kincsem, ülj le ide -vezetett Mary egy fotelhez- Mit mondott az orvos?

-Nincs komoly bajom. Csak mostanában sokat idegeskedtem, és ez most ütött ki. Ennyi. De már sokkal jobban vagyok. Sőt, ennél jobban még nem voltam soha. -mondtam mosolyogva. Ha nem baj felmennék a szobámba, megírni a leckét. -mondtam még, mire bólintott.

-Megyek veled. Hátha kell segítség. -mondta Kellan, és indultunk is a lépcsőn felfelé. Amikor elértünk a lépcsőig, visszafordultam.

-Mary!

-Tessék, drágám?

-Kilenckor elmehetek valahová?

-Hová szeretnél menni?

-Nem tudom. Csak egy ismerőssel.

-Kilenckor? Tudod, hogy iskolaidő van.

-Tudom. De kérlek... -néztem rá nagy boci szemekkel.

-Jól van. Két feltétellel. 1. Legkésőbb éjfélre hazaérsz. 2. Holnap fel tudsz kelni a suliba.

-Köszönöm. -mondtam, és odarohantam hozzá, és egy puszit nyomtam az arcára, majd tovább mentünk a szobámba Kellan-nal. amikor beértünk, és becsukódott mögöttünk az ajtó, Kellan rögtön kérdőre vont.

-Kris, ugye nem történt semmi, közted, és Robert között? -kérdezte, bennem meg felment a pumpa. Nem fogok kikezdeni egy foglalt sráccal. Sőt. eléggé a béka segge alatt van az önbizalmam még ahhoz is, hogy egy szingli sráccal is kikezdjek.

-Ez most komoly kel? -kérdeztem felháborodva. 1. Tudom, hogy Rob-nak barátnője van. Nem fogok közéjük állni. És nem is akarok. 2. Sokat beszélgettem vele. barátok lettünk. barátok. Örülök neki, ha jól megvan a barátnőjével. És nem akarok többet tőle. Hogy gondolhattál ilyet? Nem vagyok ribanc. -fakadtam ki.

-Én ezt nem is mondtam. Csak rákérdeztem. Ne haragudj. Csak tudod. Nagyon megszerettelek. És mindentől meg akarlak védeni. És ha egy srác is megbánt, búcsúzhat a kis barátjától. Tomot pedig nagyon ki fogom osztani, amiért folyamatosan rád mászik.

-Igen, eléggé nyomul. De csak hülyeségből. Ne oszd ki. Én jót szórakozok rajta. Vicces srác. -aztán Kel mesélt pár vicces dolgot Tomról. Rengeteget nevettem. Aztán amikor az órámra néztem, azt hittem, majd' elájulok. negyed kilenc volt. Kel kedvesen felajánlotta, hogy amíg én fürdök, ő előveszi  nekem a ruháimat, amit én el is fogadtam. Megegyeztünk, hogy az én ízlésemnek megfelelően válogatja őket.


(Robert szemszöge)

Ahogy elindultam először Emily-hez, közben felhívtam egy haveromat, aki az egyik londoni szórakozó hely tulajdonosa. Mivel szabadságon van, így most zárva van a Black Lion is -a pub-.

-Szia Sam!

-Robert! Mondd gyorsan mit akarsz? -kérdezte, kicsit mérgesen.

-Hát már nem is örülsz a haverodnak? Egy hete nem beszéltünk.

-Ne haragudj, de ismerősökkel eljöttünk egy helyi pubba, és épp egy csajt fűztem, de semmi baj Robert igazán... -mondta szarkasztikusan.

-Jól van, bocs, csak egy szívességet szeretnék kérni.

-Ajjaj, sokba fog ez neked kerülni, pláne az időzítéseddel, de mondjad.

-Ma elmehetnék a BL-be? -mi így rövidítettük a pub nevét.

-Jól van menj, csak aztán maradjon nekem egyben a kóceráj. A kulcsot tudod hol van. -mondta, azzal ki is nyomta a telefont. Na szép. Akkor a terv: elmegyek Emily-hez, bocsánatot kérek tőle a délután miatt, aztán megyek Sam-ék házához a BL kulcsáért, aztán vissza Kris-hez. És ezt mind 2 óra alatt...

Nem kellett sok idő, már Emily-nél voltam, és csöngettem. Ő nyitott ajtót.

-Ó, szóval már létezek számodra? -kérdezte mérgesen.

-Ne csináld Em. Bocsánatot kérni jöttem. Tényleg. Nagyon sajnálom. Ne haragudj, csak egy lány rosszul lett, és el kellett vinnem orvoshoz. Ezt neked hoztam. Bocsánat kérésként. -adtam át neki a virágcsokrot, amit útközben vettem.

-Csaknem az új csaj lett rosszul? -rögtön ki akartam javítani, hogy van neve is, de inkább nem tettem.

-De igen. Változtat ez a helyzeten? -kérdeztem. Nem értettem, hogy jön ez ide. Nem tök mindegy, hogy ki volt?

-Nem sokat. Minek törődsz vele? Semmi közöd hozzá.

-1. az egyik legjobb haverom testvére. 2. beszélgettem vele, és nagyon jó fej. 3. rosszul lett, és el kellett vinnie valakinek orvoshoz. Miért ne én vittem volna?

-Mert semmi közöd hozzá. Akkor meg nem mindegy, hogy rosszul van-e vagy sem? -itt pattant el a cérna.

-Miért Emily? Ha esetleg rosszul van egy osztálytársad. Az mindegy, hogy mennyire vagy jóban vele, akkor ott hagyod, hagy legyen súlyosabb az állapota?

-Semmi közöm sincs hozzá. Nem az én dolgom.

-Jó tudni, hogy ilyen vagy. Ne haragudj, de nekem ilyen barátnő nem kell.

-Mi? Most szakítasz velem? -kérdezte kiabálva. A nagy hangra, álmosan jött ki egy srác az ajtóba egy szál alsóban.

-Mi a baj kicsim? -kérdezte Emily-t, miközben átölelte a derekát. Kicsit ledöbbentem, de nem érdekelt. Már úgy is mindegy. Erre Emily, döbbenten nézett hol rám, hol a srácra.

-Igen Emily. Szakítok veled. Neked úgy is mindegy nem? Itt van neked ő. -mutattam a -valószínűleg -barátjára. És kitudja mióta van itt neked ő. Viszlát Emily.-mondtam könnyedén, majd eljöttem. Beszálltam a kocsiba, és Sam-ékhez vettem az irányt. Furcsa mód, nem éreztem magam rosszul. Sőt. Mintha megkönnyebbültem volna. Úgy fogtam fel az egészet, hogy egy gonddal kevesebb. Visszagondolva és kicsit a dolgok mélyére nézve, már rég észre vehettem volna, hogy Emily ilyen. Nem értem magam. Az utóbbi időben teljesen vak voltam. De mindegy. Már most jobban érzem magam nélküle. Újra szingli vagyok. Még sincs kedvem ahhoz, hogy hívjam Tomot, hogy menjünk csajozni.

De nem gondolkodtam tovább, mert Sam házához értem, és becsengettem. Nyolc óra, remélem nincs még túl késő. Az anyukája nyitott ajtót.

-Jó estét Mrs. Johnson! Elnézést a késői zavarásért. Csak A Black Lion kulcsaiért jöttem. Sam kölcsön adta ma estére.

-Szervusz Robert. Nem zavarsz. Gyere csak beljebb. Tessék itt vannak a kulcsok. -nyúlt oldalra az ajtó mellett felakasztott kulcstartóhoz, és akasztotta le a kért kulcsokat.

-Nagyon köszönöm. Holnap visszahozom. Viszont látásra. -köszöntem, és annyira siettem, hogy már a kocsiba is pattantam, nem is hallottam, ahogy elköszönt.

Gyorsan hazahajtottam.

-Szia anya! -köszöntem neki -egyedül ő volt a nappaliban, a többieket nem láttam -és már rohantam is fel a szobámba. amikor felértem, gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem, és maradt még fél órám. Úgy látszik egész este rohangálok... Felkaptam a gitárom, és leszáguldottam a lépcsőn. Anya pont ott volt, a konyha ajtajában, ami e lépcső előtt nyílik, így nyomtam egy gyors puszit az arcára.

-Szia anya, majd jövök.

-Állj csak meg egy percre kisfiam! -kelletlenül visszafordultam.

-Hová mész?

-Csak egy barátommal elmegyünk a Black Lion-ba.

-Maximum fél egyre itthon. -mondta anyai szigorral.

-Igyekszem. Szia anya. -mondtam, és most már tényleg kiléptem az ajtón. Amikor indítottam a kocsit, ránéztem az órára. Még van húsz percem. Még jó, hogy az BL öt percre van innen. Ha gyorsan hajtok, akkor talán három perc alatt odaérek. Ideje tesztelni az autóm gyorsulását. Mosolyogtam magamban, és indítottam.

Igazam volt. Három perc alatt ide értem. De nem időztem sokat. Csak leraktam a gitárom és bekészítettem a szükséges cuccokat, majd siettem Kristen-ért.

Amikor odaértem dudáltam, és nem kellett sokat várnom, már meg is jelent az ajtóban, amint a kocsi felé veszi az irányt. Amikor beült, aggodalmas arcát emelte rám.

-Szia! -köszönt félénken.

-Szia! Mi a baj? -kérdeztem, miközben egy előre hulló hajtincsét tettem a füle mögé.

-Tudom, hogy már megbeszéltük, de meg kell kérdeznem: Nem volt gond Emily-vel? -erre nem tudtam mit mondjak. Valószínűleg azért kérdezi meg, mert bántja a dolog. Azt hiszi, hogy ha összevesztünk, akkor miatta. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, így egy kicsit ferdítettem a történteken. Ráér később megtudnia.

-Minden simán ment.- mosolyogtam rá, amit viszonzott is. Azt a kevés utat, ami az SL-ig tartott, beszélgetve tettük meg. Amikor leállítottam a motort, Kristen kíváncsian nézett körül.

-Hol vagyunk?

-Ez a pub a Black Lion. Egy barátomé. -mondtam, majd befelé kezdtem tolni. Amikor beértünk, feloltottam a villanyokat, mire Kristen meglepetten, és félve nézett körül. -Emlékszem mit mondtál a parkban. Amikor énekórán a kezedbe került az a gitár, a rossz emlékek a felszínre törtek. Arra gondoltam, mi lenne, ha megpróbálnánk, ezt leküzdeni. -mondtam, miközben a gitárt kivettem a tokjából, és Kristen elé sétáltam vele, felé nyújtva azt. Ő rémülten nézett rám.

-Robert. Tényleg nagyon kedves tőled, hogy próbálkozol, de ez nem fog menni.

-Kérlek! Csak próbáld meg! -kérleltem.


(Kristen szemszöge)

Amikor bementünk és körülnéztem, eleinte csak azt vettem észre, hogy milyen hangulatos hely. De amikor megláttam a gitárt, a földbe gyökerezett a lábam. Le fagytam. Nem értettem. Nem rég meséltem neki erről, erre tessék.

Pláne amikor felém nyújtotta. Gyorsabban kezdtem szedni a levegőt, és éreztem, hogy kiszökik a vér az arcomból. Elsápadtam.

-Robert. Tényleg nagyon kedves tőled, hogy próbálkozol, de ez nem fog menni. -mondtam szomorúanés beletörődve.

-Kérlek! Csak próbáld meg! Tudom, hogy nem könnyű. De ez olyan, mint a félelem. Sőt. Ez az. Te ugye imádtál gitározni. -bólintottam - Ha imádtál gitározni, akkor valószínűleg jól érezted magad, amikor csinálhattad, és boldog is voltál. -ismét bólintottam- Nem is tudom. Szerintem attól félsz, hogy boldog leszel, úgy, hogy már nincsenek veled a szüleid. Vagy, hogy bűntudatod lesz, hogy boldog vagy a szüleid halála után? -ahogy jobban belegondoltam, talán igaza van. Talán tényleg félek.

-Tudod, úgy jöttem ide, hogy teljesen új életet akarok kezdeni. Nem akarok törődni a múlt fájdalmaival. Csak boldog akarok lenni. De nem tudom, hogyan lehetnék az. Árván. Család nélkül.

-Van családod. Kellan és a családja nagyon szeret téged. És mostantól mi leszünk a családod. A barátaid. Ma nem igazán volt időd megismerkedni a többiekkel, de holnap már lesz. Figyelj! Én nem akarom rád erőltetni, hogy gitározz, csak szeretném, ha legyőznéd ezt a "félelmedet". Na meg kicsit önző is vagyok, és szeretném hallani a hangod. -mosolyodott el a végére, mire nagyot sóhajtottam.

-Igazad van. Ha most nem nézek szembe a démonjaimmal, akkor örök életemre félhetek tőlük. - becsuktam a szemem, és magamban felkészültem a hatalmas lépésre, amit tenni készülök. Átgondoltam az utolsó dalt, amit írtam. (Igen, írtam magamnak dalokat, de soha nem mutattam meg őket senkinek.) Amikor magamban végére értem a dalnak, kinyitottam a szemem, nagy levegőt vettem, a kezembe vettem a gitárt, a levegőt bent tartottam, majd leültem a bekészített székre, és kifújtam a levegőt. A szívem eszeveszett iramban dübörgött a mellkasomban. De úgy éreztem meg kell tennem. Meg akartam tenni...

És elkezdtem... lepengettem az első akkordokat, majd elkezdtem énekelni.

A dalt még aznap írtam, amikor a szüleim meghaltak. Akkor reggel nem tudtam aludni, így már hajnalban felkeltem. Nem tudtam mit csináljak. Unatkoztam, így elkezdtem gitározni. Nem konkrétan egy dalt, hanem csak úgy, ami jött. Egyszer csak eszembe jutott valami. Aztán amit elkezdtem véletlenül, folytattam. A végeredmény nagyon tetszett, így leírtam a kottát egy papírra. Amikor kész lett, elkezdtem ezt a dalt gitározni. Ezt a dalt játszottam órákon át, folyamatosan, amikor a szöveg is megszületett a fejemben. Elkezdtem énekelni, és a dal és a szöveg, tökéletesen passzoltak. A szöveget is leírtam egy lapra.

Máig is tudom az összes általam írt dalt, és annak szövegét, bár aznap elégettem mindet, a fejemből nem tudtam kiűzni őket. Bár, így most visszagondolva, még szerencse.

Nagyon régen énekeltem, így kicsit bizonytalan voltam. Csak a dal közepén mertem kinyitni a szemem, és ránéztem Rob-ra, akinek csak csodálatot és egy kis döbbenetet véltem leolvasni az arcáról. Ennyire jó lenne? Azt azért nem hiszem.

Amikor vége lett a dalnak, az utolsó akkordoknál lehajtottam a fejem, és csak amikor az utolsó hang is lecsengett, mertem felnézni. Kérdőn néztem Rob-ra.

-Ez gyönyörű volt. Kristen, neked csodás hangod van. Ezt a dalt még sosem hallottam. Mi a címe?

-Hát, nem csodálom, hogy nem halottad. Hiszen nem is halhattad. És nincs címe.

-Hogy, hogy nem hallhattam?

-Úgy, hogy én írtam. -mondtam szemlesütve, kissé elpirulva.

-Nem értem. Hogy bírtad ki, hogy nem énekeltél két évig?

-Nem tudom. Be kell vallanom, hogy igazából hiányzott, de nem mertem. Köszönöm, hogy segítettél. Sokkal jobban érzem magam. Mintha nem is én lennék. de ez jó.

-Örülök. Akkor énekelnél még valamit?

-De most te jössz. -nyújtottam oda neki a gitárt, amit mosolyogva vett el, majd ült oda, ahol még az előbb én ültem. Megköszörülte a torkát, amin csak mosolyogtam, majd belekezdett.

Mosolyogva figyelt, az első ének nélkül elhangozódó akkordoknál, majd elkezdett énekelni. Amikor meghallottam hangját, a szám is tátva maradt. Libabőrös lettem rekedtes hangjától. Annyira beleélte magát a dalba, és olyan erősen énekelt, hogy néha kidagadtak nyakán az erek. Én csak döbbenten figyeltem. Látszik rajta, hogy szereti csinálni. És ahogy átadja magát a zenének, én ilyet soha sem tudtam. ahogy néztem a zenészeket akár koncerten, akár a tv-ben, mindig csodáltam őket, hogy ennyire azonosulni tudnak a zenével, ahogy átadják magukat a zenének. Én ilyet soha sem tudtam. Ennyire nem. De Rob teljesen ledöbbentett. Ezt bármelyik, hivatásos zenész meg irigyelhetné. Amikor abbahagyta, és rám emelte szürkéskék szemeit, akkor ocsúdtam fel. miután percekig nem szólaltam meg, akkor rákérdezett.

-Hogy tetszett?

-Ez nem kérdés. Ez elképesztő. A hangod, egyszerűen csodás, maga dal gyönyörű, és ahogy átadod magad a zenének, az valami hihetetlen. -beszéd közben hevesen gesztikuláltam. -Lenyűgöztél. De ezzel most megjártad. -láttam rajta az értetlenséget. -Most már sokszor kell nekem énekelned. De csak ha nem jelent gondot. -magamban imádkoztam, hogy bele egyezzen.

-Rendben. -bólintott rá vigyorogva, mire nagyon boldog lettem, és a nyakába ugrottam. Kicsit meglepődött, de visszaölelt fél kézzel, ahogy a kezében tartott gitárt engedte. Amikor elengedtük egymást, ránéztem az órámra. Te jó ég. 15 perc múlva éjfél. Azt szóvá is tettem.

-Rob! Nagyon köszönöm, hogy rábeszéltél. Tényleg. Sokkal jobban érzem magam. Eddig mintha egy láthatatlan buborékban lettem volna, ami egyfajta bezártságot adott. De ezzel a ma estével ez a buborék kipukkant. -mosolyogtam. -Így már szabadabban mozgok. Köszönöm.

-Nagyon szívesen. -dobott meg azzal a féloldalas mosolyával.

-Öhm, lassan haza kellene mennem. Haza vinnél?

-Ez természetes. -mondta, azzal a gitárját tokba rakta, majd kifelé vettük az irányt. Út közben lekapcsolta a villanyokat. Amikor kiértünk, bezárta az ajtót, majd kocsiba szálltunk.

Amikor a Lutz házhoz értünk, kikapcsoltam az övem, és felé fordultam.

-Még egyszer nagyon köszönöm, hogy megmutattad, hogy nincs mitől tartanom, ami a zenélést illeti.

-Nagyon szívesen.

-Szia! Holnap találkozunk a suliban. -mondtam, és egy puszit nyomtam az arcára, köszöneteként, majd hamar kiszálltam az autóból, és bementem a lakásba.

Amikor beértem, már mindenki aludt. Hamar felmentem a szobámba, lezuhanyoztam, majd felvettem a pizsamámat, és bebújtam az ágyba.

Hihetetlen számomra, hogy megtettem. Gitároztam. És énekeltem. Boldog vagyok. Boldog vagyok, hogy meg mertem tenni. És hogy ilyen embereket ismerhettem meg. Alig vártam, hogy holnap iskolába menjek, és megismerkedjek, a banda többi tagjával is. Ha csak fele annyira jó fejek mint Kel, vagy Rob, akkor én már boldog vagyok. Meglátjuk mit hoz a holnap.